Zeg me, mijn lief, hoeveel smarten je doorstaat.

Azzal, hogy átlépett, megszűnt a tér.

En jij, gezel van mijn hart, om wie ik stortte

Függőleges lappá lettek a lépcsők.

in de harde platgetreden korst der aarde,

Maga anyaggá a sötét anyagba

tot drie keer toe in de duistere diepten –

olvadva, de tovább is önmaga.

hoeveel smarten doorsta je om mij?

Egyszerre rész és egész a halottak

Gloeiende aarde, jouw zonneloze woestijn,

testéből sárrá taposott agyagban.

gespuugd uit de keel der tarting

A Föld tömörebb, mint mikor csak látta

daalde ik af in de diepten

és sűrűbb. Nem ereszti át a fényt.

van zijn zilte, bittere stroom.

Rétegei egymásba préselődnek

Je smart weggevloeid, gelijk het water der zee.

felszín a felszínen, de láthatatlan

Tot op het bot schroeit dood en droefenis.

földpát-lapokból lett amorf göröngyök.

Brengt het ijle lied, de zachte kabbel van je fluit

A tér a látás. Talán a besüppedt

mij ooit weerom? Mijn duistere dood immers

szem csarnokában apadt el a víz

overspoelde jou, gelijk het water der zee.

vagy a fény égette el önmagát?

Voer je me terug? Levend daalde je af

Vagy valóban anyaggá lett a lélek?

naar de hellediepte om mij weg te slepen

A folyó kiszáradt, az árnyak útja

aan de lans van je ijle lied. Ik, die leefde

eltömődött, ő, aki ott feküdt

en stierf voor jou, en in jou verzonk.

sírjában mint egy képzelt nászi ágyban

Hoeveel smarten doorsta je om mijnentwille?

szétbomlott. Nem volt megfordulni hely.

Talán egy villanás, egy metafora

majd a képek nélküli létezés.

Férfiként indult a szorosba érte.

Aztán a teste tűnt el, majd a lelke.

Magát kereste az üres tükörben.

Mint köd vagy füst nem tapad semmihez,

Mint bodros gőz szétszéled a levesről:

Holtat szeretni: lengő pókfonál.

Amikor visszafordult nem a semmit

Látta. Már semmit se látott.

Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké?