Úgy bújtak össze ujjaink,

Tak stulily se naše prsty,

csókolva egymást kétszer öt

líbajíce se dvakrát pěti

combjukkal, mint szeretkező,

svými stehny, jak pářící se

fantasztikus kis állatok;

fantastická zvířátka;

úgy fuldokoltak ujjaink

tak dusily se naše prsty

egymásban tehetetlenül,

navzájem v sobě, nemohoucí,

mint elítélt, vak rabok a

jak vězni se zbytkem svých nocí,

halál ketrec-vasai közt;

v kleci před rozedněním smrti;

irigyeinktől ujjaink

a přec od našich závistivců

mégis oly percet loptak el,

ukradly takovou jen chvíli,

hogy hosszú, boldog éjszakát

že šťastnou, nejšťastnější noc

álmodtunk végig azalatt;

jsme dlouho – k nedosnění – snili;

aztán a két kéz úgy pihent

pak obě ruce spočívaly

egymásban mozdulatlanúl,

nehybně v sobě navzájem

mint két öngyilkos szerető,

jako milenci sebevrazi,

akit már együtt fed a föld.

které už oba kryje zem.