Nelituji, nestydím se,

Nem szégyellem, nem is bánom,

Je-li psát mým osudem,

Hogy, ha írnom kelle már,

že jsem Maďar ve svých spisech,

Magyaros lett írományom

jimž je půdou rodná zem:

S hazám földén túl se jár;

že „dvou světů” zázrak nejsem,

Hogy nem „két világ” csodája –

a jsem jedním z lidu jen:

Lettem csak népemböl egy:

k lidu se má píseň nese,

Övé (ha van) lantom bája,

jemu vším jsem poplaten!

Övé rajtam minden jegy.

Nechť si mocný národ šíří

Ám terjessze a hatalmos

řeč i vlast a boha s ní

Nyelvét, honját, istenit!

jako příval, jenž vše zvíří,

Zúgó ár az, mindent elmos,

rozdrtí i zúrodní!

Rombol és termékenyit:

V malém národě, jenž čelí

De kis fajban, amely ép e

této zkáze, chtěje žít,

Rombolásnak útban áll:

nechť se básník s lidem stmelí!

Költő az legyen, mi népe, –

Smrtí je – stát mimo lid!

Mert kivágyni: kész halál.

Je zde málo slávy skvělé,

Vagy kevés itt a dicsőség,

s národem jde hrobu vstříc?

S a nemzettel sírba lejt?

Ničím je stát doma v čele,

Kis-szerű az oly elsőség,

Netuší-li soused nic?

Amit a szomszéd se sejt?

Soutěž důstojna nás není,

Nincs erőnkhöz méltó verseny?

není o čem zazpívat?

Dalra itthon tárgy elég?

V Evropě jsme natlačeni,

Nem férünk a kontinensen

Albion chcem zabírat?

Albion is kéne még?…

Svedeš-li to, buď „bard světa!”

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”

Hřmi, by líný Západ vstal!

Rázd fel a rest nyugatot:

Svatou kolébka je mně ta,

Nekem áldott az a bölcső,

v níž jsem Maďarem se stal!

Mely magyarrá ringatott;

Sterých nitek svazek skrytý

Onnan kezdve, ezer szállal

odtud k vlasti víže mne,

Köt hazámhoz tartalék:

ideál jen odtažitjý –

Puszta elvont ideállal

ke zpěvu mne nepohne.

Inkább nem is dallanék.

Kde sis bědný omyl přečet,

S hol vevéd gyász tévedésed.

že svou rasou, jež mu dá

Hogy faját s a nemzeti

svéráz národní, svou pečeť,

Bélyeget, mit az rávésett,

velký básník pohrdá?

A nagy költő megveti?

Mnohých pěvců píseň sládla,

Hisz forgattam, a javából,

nejlepší z nich kdys jsem znal:

Én is egypárt valaha;

u všech jako ze zrcadla

Mind tükör volt: egymagából

s vlastí – lid mi vyvstával.

Tűnt nekem föl nép, s haza.

Z čista jasna neumírá

És ne gondold, hogy kihalnak

národ utiskovaný,

Sujtott népek hirtelen,

dokud básníkova lyra

Amig össze-zeng a dalnok

zvučí citem otčiny.

S a nemzeti érzelem.

A když vlast přec v nebezpečí

Tán veszélyt, vagy annak látszót,

tak či onak uvidíš –

Vélsz a honra tűnni fel:

vezmeš babsky do zaječích,

Hát van lelked, a szent zászlót

svatý prapor opustíš?

Épen akkor hagyni el!?

Ó, kéž novou, úctyhodnou

Oh, ha méltóbb s új kobozzal

píseň smím jak Homér pět

A megifjodott hazát

na omládlou vlast svou rodnou,

Zönghetném még Homérosszal;

neznaje již jejích běd!

Ne csak mindig panaszát!

Kdyby vlast však zhynout měla,

De legyek, ha veszni sorsa,

kéž jí Ossianem jsem,

Húnyó nép közt Osszián,

než aby má zlhostejnělá

Inkább, hogysem

píseň byla bastardem!

dalok korcsa

Közönyös harmóniám!