Loukou se žene košile.

Egy ing rohan a réten.

Ve svatojánské bouřce

Nap-éj-egyenlőségi viharban

zbĕhla ze šňůry na prádlo,

a szárítókötélről elszökött,

teď letí přískoky nad zmáčenou trávou,

s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött

netĕlesná choreografie

egy sebesült katona testtelen

ranĕného pĕšce.

koreográfiája.

Tam utíkají. Plátĕní.

Ott futnak ők. A vásznak.

Pod nebem, kde blesk křižuje blesk,

Villámok torkolattüze alatt

řítí se vojsko předposledních gest,

már hadseregnyi végső mozdulat,

zteč prostĕradel, praporců;

ahogy rohannak, zászlók, lepedők,

zasviští nenapodobitelnĕ

egy hasonlíthatatlan szisszenéssel

urvaná vrcholová plachta, cár,

lehasadt orrvitorla, rongy,

v nemĕnném rámu zelenĕ

a szünhetetlen zöld mezőben

se bortí, vznášejí se ze zemĕ,

bukóban, kelőben,

zjevuje každý jejich skok

egy tömegsír legvégső vásznait

poslední plátna pro masový hrob.

mutatják lobbanásaik.

Vykročím, i když nehnutá,

Kilépek én, bár mozdulatlan,

vybĕhnu z vlastních obrysů,

körvonalamból kifutok,

o stupeň svĕtlejší se nadnesu

s az árnyalatnyit áttetszőbb futó

s vypjatým tĕlem mezi nĕ a za nĕ,

elnyúlt testtel utánuk és közöttük,

jak šílenec, když uletĕl mu pták,

s mint féleszű, ki elszállt madarát,

jak prázdný strom, když uletĕl z nĕj pták,

mint puszta fa, ki elszállt madarát

a on jen vzpíná ruce, vábí jej –

úgy hívja vissza nyujtott karral őket –

Most arcra buknak.

Teď padli naznak.

S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal

Na bílém křídle náhlé promĕny

egyszerre csap fel az egész sereg,

se vojsko vznese nahoru,

úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,

vznáší se jak nehybné zjevení,

úgy csap fel, mint a test feltámadása,

vznáší se jako vzkříšení,

egy vízről induló

jak z hladiny vod racek,

öröklét, pisztolycsattanásra.

střelou k vĕčnosti splašený.

Utánuk nem marad

Na podmáčené louce

a réten, csak a hívó mozdulat,

prázdno, jen natažené ruce

s a fű sötétzöld színe. Tó.

a temná zeleň trávy. Jezero.