Vihar

Egy ing rohan a réten.

Nap-éj-egyenlőségi viharban

a szárítókötélről elszökött,

s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött

egy sebesült katona testtelen

koreográfiája.

Ott futnak ők. A vásznak.

Villámok torkolattüze alatt

már hadseregnyi végső mozdulat,

ahogy rohannak, zászlók, lepedők,

egy hasonlíthatatlan szisszenéssel

lehasadt orrvitorla, rongy,

a szünhetetlen zöld mezőben

bukóban, kelőben,

egy tömegsír legvégső vásznait

mutatják lobbanásaik.

Kilépek én, bár mozdulatlan,

körvonalamból kifutok,

s az árnyalatnyit áttetszőbb futó

elnyúlt testtel utánuk és közöttük,

s mint féleszű, ki elszállt madarát,

mint puszta fa, ki elszállt madarát

úgy hívja vissza nyujtott karral őket –

Most arcra buknak.

S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal

egyszerre csap fel az egész sereg,

úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,

úgy csap fel, mint a test feltámadása,

egy vízről induló

öröklét, pisztolycsattanásra.

Utánuk nem marad

a réten, csak a hívó mozdulat,

s a fű sötétzöld színe. Tó.