Egy ing rohan a réten.

Loukou se žene košile.

Nap-éj-egyenlőségi viharban

Ve svatojánské bouřce

a szárítókötélről elszökött,

zbĕhla ze šňůry na prádlo,

s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött

teď letí přískoky nad zmáčenou trávou,

egy sebesült katona testtelen

netĕlesná choreografie

koreográfiája.

ranĕného pĕšce.

Ott futnak ők. A vásznak.

Tam utíkají. Plátĕní.

Villámok torkolattüze alatt

Pod nebem, kde blesk křižuje blesk,

már hadseregnyi végső mozdulat,

řítí se vojsko předposledních gest,

ahogy rohannak, zászlók, lepedők,

zteč prostĕradel, praporců;

egy hasonlíthatatlan szisszenéssel

zasviští nenapodobitelnĕ

lehasadt orrvitorla, rongy,

urvaná vrcholová plachta, cár,

a szünhetetlen zöld mezőben

v nemĕnném rámu zelenĕ

bukóban, kelőben,

se bortí, vznášejí se ze zemĕ,

egy tömegsír legvégső vásznait

zjevuje každý jejich skok

mutatják lobbanásaik.

poslední plátna pro masový hrob.

Kilépek én, bár mozdulatlan,

Vykročím, i když nehnutá,

körvonalamból kifutok,

vybĕhnu z vlastních obrysů,

s az árnyalatnyit áttetszőbb futó

o stupeň svĕtlejší se nadnesu

elnyúlt testtel utánuk és közöttük,

s vypjatým tĕlem mezi nĕ a za nĕ,

s mint féleszű, ki elszállt madarát,

jak šílenec, když uletĕl mu pták,

mint puszta fa, ki elszállt madarát

jak prázdný strom, když uletĕl z nĕj pták,

úgy hívja vissza nyujtott karral őket –

a on jen vzpíná ruce, vábí jej –

Most arcra buknak.

S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal

Teď padli naznak.

egyszerre csap fel az egész sereg,

Na bílém křídle náhlé promĕny

úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,

se vojsko vznese nahoru,

úgy csap fel, mint a test feltámadása,

vznáší se jak nehybné zjevení,

egy vízről induló

vznáší se jako vzkříšení,

öröklét, pisztolycsattanásra.

jak z hladiny vod racek,

střelou k vĕčnosti splašený.

Utánuk nem marad

a réten, csak a hívó mozdulat,

Na podmáčené louce

s a fű sötétzöld színe. Tó.

prázdno, jen natažené ruce

a temná zeleň trávy. Jezero.