Ovoj udovici u punu tramvaju

Ennek az özvegynek itt a villamosban

 nitko neće

 nem akar senki se

 mjesta dati.

 helyet adni.

 Samo stoni, izviruje

 Csak áll s lesi, hogy

 gdje bi

 hová

 sjela.

 ülhetne le.

 U očima joj piše: milost,

 Szemében pedig ez van: Irgalom,

 dobri ljudi.

 kegyelem, emberek.

 Izdaleka ja dolazim,

 Messziről jövök én,

 kroz dječje sobe i kroz groblja

 gyermekszobákon és temetőkön

 sa mukom se naprijed tiskah

 bukdácsoltam előre,

 dok sam dospjela ovamo.

 míg ide jutottam.

 Al muž mi je umro, branitelja nemam,

 De elhalt az uram, nincs, aki védjen,

 pomriješe i sinovi,

 elhaltak fiaim,

 kćeri drage i zetovi,

 leányaim, kedves vejeim is,

 pa sad sama

 s most egyedül

 moram klecat ovim putem sve do

 teszem meg ezt az utat,

 posljednje postaje.

 a végállomásig.

 Recite, ljudi,

 Mondjátok, emberek,

 kad me vidite kako se nesigurno njišem

 ha láttok itt, amíg dülöngök,

 u svom izvanredno neobičnom malom crnom šeširu

 rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,

 klecavih koljena

 rogyadozó térdemmel,

 i od čestih poroda

 s a gyakor szüléstől

 opuštena trbuha,

 megroncsolt méhvel,

 zar ne mislite na svoju

 nem jut eszetekbe

 mater?

 az édesanyátok?