Ennek az özvegynek itt a villamosban

Ovoj udovici u punu tramvaju

 nem akar senki se

 nitko neće

 helyet adni.

 mjesta dati.

 Csak áll s lesi, hogy

 Samo stoni, izviruje

 hová

 gdje bi

 ülhetne le.

 sjela.

 Szemében pedig ez van: Irgalom,

 U očima joj piše: milost,

 kegyelem, emberek.

 dobri ljudi.

 Messziről jövök én,

 Izdaleka ja dolazim,

 gyermekszobákon és temetőkön

 kroz dječje sobe i kroz groblja

 bukdácsoltam előre,

 sa mukom se naprijed tiskah

 míg ide jutottam.

 dok sam dospjela ovamo.

 De elhalt az uram, nincs, aki védjen,

 Al muž mi je umro, branitelja nemam,

 elhaltak fiaim,

 pomriješe i sinovi,

 leányaim, kedves vejeim is,

 kćeri drage i zetovi,

 s most egyedül

 pa sad sama

 teszem meg ezt az utat,

 moram klecat ovim putem sve do

 a végállomásig.

 posljednje postaje.

 Mondjátok, emberek,

 Recite, ljudi,

 ha láttok itt, amíg dülöngök,

 kad me vidite kako se nesigurno njišem

 rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,

 u svom izvanredno neobičnom malom crnom šeširu

 rogyadozó térdemmel,

 klecavih koljena

 s a gyakor szüléstől

 i od čestih poroda

 megroncsolt méhvel,

 opuštena trbuha,

 nem jut eszetekbe

 zar ne mislite na svoju

 az édesanyátok?

 mater?