Ljudevite, stiže li do tebe sad moj glas,

Lajos, elér-e hozzád még a hangom,

 Đto baš kao topole navečer drhtat zna

 Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,

 Kad na njima sutonskih njiše se zvona zov

 Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó

 I kad na njih blistava ljubav zvijezda sja,

 S rájuk ragyog a csillagszerelem,

 Stiže l do tebe glas moj, do tvog srca,

 Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,

 Do tog crvenog cvijeta što bolestan je, snen

 E nagy, bíbor virághoz, mely beteg

 I do tvog mozga? – O, taj meni dragi pehar

 És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -

 Što vinom jada je i bijede ispunjen! –

 Gyász és nyomor borával telve meg!

 Stiže l do tebe glas moj, naivan, žalostan,

 Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús

 Pastirskog zvona klepet u daleki beskraj,

 Juhászkolomp a végtelen teren

 I da li te na tren bar iz snova tvojih budi

 És fölver-e egy percre álmaidbul,

 U kojim su već mrtvi razum i osjećaj?

 Melyekben nincs már többé értelem?

O, razumu! Kako te drugi koristit umiju,

Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,

 Kramari, burzijanci, gusari i bećari

 A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,

 Što pametno uzimaju, daju, pa čak i ubiju

 Csak okosan, csak adni, venni, ölni,

 Po zakonima, jasno, jer tako teku stvari.

 Törvényesen, míg az idő lejár.

 Tek piti, žene uživati, ponekad i snit još,

 Csak enni, nőszni és álmodni néha,

 Al oprezno sve, jer tu treba živjet uz smijeh,

 De óvakodva, mert itt élni kell,

 Ljepota je ništa, umjetnost je raskoš,

 Potom a szépség és művésze léha,

 Spas je samo jedno, da, jedno tek: uspjeh!

 Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

Ljudevite, sjećaš li se kad nas prvi pu

Lajos, emlékszel, amikor először

 Sastavio slučaj; nudilo na se vidu

 Kerített össze minket alkalom,

 U ono sretno mirnodopsko doba

 A boldogságos, békés délelőttön

 Sto grozničavih snova Gauguina na zidu?

 Gauguinnek száz lázálma a falon?

 U žutu sjaju nabrekle banane,

 A sárga fényben a kövér banánok

 Na žutu tlu pak smeđi mladi ljudi,

 S a sárga tájon barna emberek,

 Izgubljen Eden šti je bolno-bolno

 Az elveszett Éden, mely fájva-fájón

 Drhtavim plačem bibao nam grudi.

 Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.

 I čudan totem iz drveta svetog

 S a furcsa bálvány, szent fából faragva,

 Što smijeh plač mu, a tuga smiješkom struji,

 Mosolya sír és bánata mosoly,

 – Moj portret! – reče ti, u onoj buci

 Önarcképem! - mondottad és a zajban

 Smijeh ti grmnu ko da vjetar huji.

 Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

Ljudevite, sjećaš li se, proljeće, Varadin,

Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal

 U maloj krčmi gdje je Wateau odsjedao,

 A kis csapszékben, hol Watteau lakott,

 Nacrtao si me, željezni šešir, markiz fin

 Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal

 I kao na jučer si na sutra gledao.

 S tegnapnak láttad már a holnapot.

 U Kerešu vidjesmo tad Veneciju,

 A Köröst néztük és láttuk Velencét,

 Goethe je u kavani s nama sjedio,

 A kávéházban Goethe ült velünk,

 Za ljubav molili smo Grandet Eugeniju,

 Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,

 Tražili smo zvijezdu, sjaj joj izblijedio.

 A csillagot kerestük, amely letünt.

Tražili smo zvijezdu... Gdje li si sada,

A csillagot kerestük... merre is vagy,

 Ta još u mrat ti nisi sav utonuo,

 Hisz még nem hullottál az éjbe le,

 Još žarulje na tebe noću svjetlost pada,

 Még ég fölötted estenden a villany,

 Temperaturu mjere, zar si već klonuo?

 Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?

 Ljudevite, odonda bijasmo već gdje štura

 Lajos, hiszen mi voltunk már azóta

 Noć je, ti znaš, pa zašto kazati gjde je to,

 Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...

 Gdje duša sama kuca, kucuka kao ura,

 Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,

 Al ne kazuje vrijeme, užas gdje vlada go.

 De nem mutat időt, irtóztató.

Ti ostao si tamo, čujem, i bolje ti je

Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,

 Neg na ovom svijetu sred pakla stvarnoti,

 Mint ez a másik, józan, gaz pokol,

 Gdje briga, piće, žene, kulučenje te bije,

 Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár

 Gdje mre najljepša čežnja zarad nemarnosti.

 S a legszebb vágy legrútabban lakol.

 Ti ostao si tamo, izvan prostora, vremena,

 Te ott maradtál: téren és időn túl

 Šećeš po vrtu mira ispod zvjezdana mosta,

 Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,

 Ne čuješ lavež tuge pod teretom bremena

 Nem hallasz már ugatni szűkölő bút

 I ne vidiš Smrt da kosi sve što još živo osta.

 S nem látod a halált, amint arat,

 Smiješak što ga je nekad naslikao Leonardo

 A mosolyt, melyet festett Lionardo,

 Ne vidiš više na ženi – s mirom lijepim

 Nem látod a nőn, - csöndesen halad

 Kroz mozak tvoje teče ko Leta il kao Arno

 Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,

 Smireno vječito. Ništa pod suncem slijepim.

 Az örök semmi a vak nap alatt.

Već nema nade, ali ti to ne znaš. Ispod

Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden

 Pokrivača fino – Ljudevite, ta ti si umjetnik –

 És finoman - hisz művész vagy, Lajos -

 Prebireš prstima po rubu jastuka. Gospod

 Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten

 Nek ti smiluje. O, ti si nasljednik

 Legyen irgalmas. Ó csodálatos

 Giottov, umjetniče čisti, tebi se ko svecu

 Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,

 Sad naklanja ponizan, ne tražeći u ovaj dan

 Alázatos, hű, tőled nem kiván

 Taj naš planet od tebe ništa, na Mjesecu

 Már e plánéta semmit és a holdba

 Čeka te već Nakonxipan, Nakonxipan!

 Nakonxipán vár már, Nakonxipán!