U dolu još cveta kasnih basta cveće,

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Još se pred prozorom zeleni topola,

 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

al, vidiš, odanle već se zima kreće?

 De látod amottan a téli világot?

I sneg je već pao povrh brega gola.

 Már hó takará el a bérci tetőt.

Još u mome srcu leto ne izblede

 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

I u njemu cvate pramaleće čelo,

 S még benne virít az egész kikelet,

l tamnu mi kosu prošaraše sede,

 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

Dirnu moju glavu zimsko inje belo.

 A tél dere már megüté fejemet.

Odjuriće život, cvat će strti studi…

Sedi mi u krilo, draga, dok sam s tobom!

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Ti što sada glavu stavljaš mi na grudi

 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Da l ćeš mi se sutra srušiti nad grobom?

 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

ako umrem prvi, telo mi bez žica

 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Da l pokrićeš plastom, reći zaleći me?

 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Da l ćeš zbog ljubavi nekoga mladića

 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

Hteti da ostaviš čak i moje ime?

 S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Udovičkog vela kad se maneš kleta,

 Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ko crni ga barjak nad grob moj zadeni,

Doći ću po njega iz podzemnog sveta

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Usred tamne noći i uzet ga k meni,

 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Da sušim njime suze što mi kanu,

 Én feljövök érte a síri világból

Jer me zaboravi, lako i bez boli,

 Az éj közepén, s oda leviszem azt,

I da njim zavija na svom srcu ranu

 Letörleni véle könyűimet érted,

Onaj što te tu, i sad, večno voli!

 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

 S e szív sebeit bekötözni, ki téged

 Még akkor is, ott is, örökre szeret!

 1847