A FOGOLY. [2]

- 1702 -

Rákóczit most viszik

Át a Rábca hidján,

Szerencse megcsalá,

Benne igen bizván.

Tele van a hídfő

Bámész sokasággal:

A nép, nagyok estén

Bámulni nem átall.

Ki volt ekkoráig?

S mi történik véle?

Ahány ember: a szó

S jóslat annyiféle.

Nem cserélne senki

Most a büszke úrral;

Egy meghitt pillantást

Száz szem visszaútal.

A bámuló nép közt

Két halász is látszik,

Egyik nagyon vén már,

Csak gyermek a másik.

Gyékény-kosarukban

Csapkod már egy sígér;

De érte már senki

Egy batkát sem ígér.

,Nagyapám! bedobom

Már ezt a Rábcába!’

»Csak hagyj békét, fiam,

Lesz annak gazdája!

Ha el nem kél addig:

Add azon vitéznek,

Kit fogolyképen, a

Hídon átkisérnek!«

Ugy-is lett. A hajdúk

Szétnyomják a népet,

Midőn odaér a

Fegyveres kiséret;

Meggátolnák benne,

De fürge a gyermek:

Átnyujtá a halat...

- S nagyapjánál termett.

Az elmerült vitéz

Amint feleszméle:

Nem tudta, hogy jutott

A hal a kezébe?

Széjjel-nézett... aztán

Lángba borult arca,

Valamely, lelkében

Támadt gondolatra.

S szólt: Fogoly vagy, jó ha

Fogoly vagyok én is...

Amiképen te jársz:

Akkép járjak én is...!

S a folyam vizébe

Levetette gyorsan.

Elúszott a sígér,

Ki tudja már, hol van?!

Kik tanúi voltak

Az egész esetnek;

Kiváncsian a vén

Halász után esnek;

Még előbb itt állott...

Hová tudott lenni?

Kérdezik, nyomozzák...

De nem látta senki!

És ugy beszélt a hir

Kevés idő mulva,

Hogy a fogoly vitéz

Szabaddá lett ujra.

Szerencséjét, sorsát

Önkezében tartja, -

És a csatasíkon

Villog fényes kardja!