A VÉGTELEN, BÚS ÉJSZAKÁKON...

A végtelen, bús éjszakákon, amikor

A régi bánat csendbe forrni kezd, mint régi bor,

Mely habvirágot vet setét színére és fanyar,

S mert issza ajkad, félálomban elrévülsz hamar,

És víziót keringet szédítőn elébed, ködszerűt,

És sóhajokkal felhősíti sírva kis derűd,

A végtelen, bús éjszakákon, amikor

A percek halk futása szíveden fájón tipor,

Minthogyha vaspatkók érintenék a gyenge, bús szivet,

S az órák cammogása rajta lomhán úgy üget,

A végtelen, bús éjszakákon, amikor

E szív, e rejtelmes lény, a vérző s bibor

Kámzsájú remete a mellkas csontcellája rejtekén,

Vergődik...