(ZÖLD NAPSÜTÉS HINTÁLT...)

Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,

meztelenül, vigan, nagy messzi beusztam biz én,

a fényes ég, a csipke víz pólyája testemen,

bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.

Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,

a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.

Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,

kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.

A hátam mögött szüntelen valami orditott.

Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok

csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,

elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.

Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott,

hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott

1936 nyara [?]