TEMETÉS UTÁN

A láng ellibbent a sötétben,

amint betört a szélroham,

de mi már hallgattunk is régen,

mint az öregek, komolyan,

nekünk nem mondott semmi újat

az a hirtelen zivatar,

belénk nem csapkodtak a gallyak,

minékünk nem volt ravatal

az elfeketült föld s a mennybolt,

mely oszladozni fölfakadt.

(Csak most emlékszem rá, milyen volt!)

Még csak biztató szavakat

sem szóltunk, nem néztünk egymásra,

mint munka után ki leül.

Csak ültünk ott, mi három árva,

ki-ki magában, egyedül.

1935. aug. 12.