LUCÁHOZ

Lucám, hiába válok tőled,

hiába vágok a mezőnek,

baj mindenütt, mit szörnyű csép hadar,

jobban búsít sok búsuló magyar.

Gulyáink, kik még terelődnek,

üszökszagú szelektül bőgnek

s a görbült, öreg számadó cseléd

sóhajtva tolja hátra süvegét.

Hátát jegenye támogatja,

fáradt az is, de nem mutatja.

Nem búg lombjáért, az jó földbe hullt,

de az egen, hol alszik a borult,

mindegyre keserűbben zörget.

S köröskörül a megvert földek

összemásznak, hogy motoz a setét,

mind nyögve-súgva kéri istenét.

Hijja van a legjobb kalásznak.

Bosszús parasztok nyargalásznak,

sírból jött lelkük dörgés, förgeteg,

rongyos ködmenjük zsíros föllegek.

Egy keserű nép sír belőlem,

hát ne szeress, de ne félj tőlem,

szövetség ez már, nem is szerelem,

a kezedet add és kiáltsd velem:

Orvosunk, szebb jövőnk szaladj hát!

E bús nép ház előtti padját

letörli: várnak komoly kurucok,

míg pókos lovad mégis bekocog!

1928 tavasza