NAPSZONETT

A vén diványon hentereg a Nap,

Magával hozta erdők illatát

S kinek örömből semmi sem maradt,

Vidultan nézem én kopott diák.

Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!

Aranyhajával elborítja arcom,

Lágy csókja éri rezgő ajkam is,

Ölébe békén árva főmet hajtom.

- Ó Nap, a csókod új életre kelt,

Ha símogat selyem hajad, még élek;

Rossz idegem új ösztönökre lelt.

Maradj örökre - éjszaka lesz, félek,

Az éjnek oly riasztó árnya van

S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

1922. okt.