ÁLOMBAN ENYÉM VAGY

A boldogságunk némán meghúzódott

És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

Kályhánk lángja is örömmel lobogott

S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

A komoly falióra se mormogott

S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.

S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

1922 első fele