TÁVOL ZONGORA MELLETT

A hangok ömlenek a zongorából,

Mint illatos teából száll a gőz.

Lassan simítja arcomat a mámor

És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,

Oly bársonyos volt s ez nem az övé.

Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.

Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,

Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,

Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.

És hangok ömlenek a zongorából,

Mint illatos teából száll a gőz.

1922. ápr. 11.