AZ ÖRÖK ELMULÁS

A földön semmi nem örök...

A fákon árnyak nőnek este,

A félhomály is nyöszörög.

Eloszlik a Gond barna teste,

(A zsíros földbe rothadunk)

S ki egykor óhajunkat leste

- Ó, puszta szív, borus agyunk! -

Már könnyező szem, búcsut intett.

Mi mindent, mindent elhagyunk

És minden, minden elhagy minket,

A szó, kisértés, dölyf s a vér

És visszasírjuk könnyeinket,

Mely már az Óceánba ér.

És csak hiába, nem jő vissza,

De jön helyette téli Dér,

Ki sóhajunkat is fölissza.

Már aztán csendesek vagyunk -

A téli álom dermedt, tiszta,

De senkit nem csókolhatunk.

Virágot hullat el a bodza

S majd egy csomóba rothadunk.

S rég hallgat a hős méla kobza.

A vágyam még ma dübörög

És holnap vesztemet okozza.

A földön semmi nem örök:

A hernyó hull és a madár is

S az évszázad föl nem hörög.

1921. nov. 26.