A tenger

Reményik Sándornak

Állok előtted. Színed nem veri

tékozló dühű vad szenvedély-ördög –

Sima vagy most és fájdalmas, szelíd,

s cseppjeid úgy villognak a sziklákon,

mint székely erdő fáin a fagyöngyök.

Emlékszel? voltál vadvizek zugása,

csörgő Izvor az Ünőkő alatt,

de habod árja bomlottan sörényelt

s egyszer végtelen tengerré dagadt:

s így születtek a lovranai versek.

Most Éretted van minden a világon,

a forgó fárosz, a jánosbogár

s minden mi sötét szívnek drága kincs:

Te vagy a ködös tenger-szerelem,

amelynek célja nincs és vágya nincs.

A partok hangja ezerféle

sugaras, álmos, sajgó és irígy,

de Te erős vagy, vesztegethetetlen,

az örök titkok zsolozsmáiban

s csak így dalolsz... Csak így... Csak így...

Tenger, Tenger! – kiáltom mély zúgással.

(Ám morajodban ez csak halk pehely-nesz)

Milliárd élet születik kebledben

és irigylem a sisakos búvárt,

mert a műhelyből semmit el nem rejtesz.

Egy eszme indul alkony-vitorlával

és Terajtad szenved hajótörést.

Fülünk szédülten rezonál a hanghoz,

amely a szálfán-küzdő hördülése...

s talán a mélyben Atlantisz harangoz.

Néha két ladik űzi Rajtad egymást.

Megbámulják a repedéseket,

a sziklák búbánatos ívelését.

Messziről nézem s befelé azt mondom:

Egymást el nem érő szerelmesek.

És este lesz. És csöndesen csobogsz,

mint egy végtelen földöntúli álom

s fölszálló párád esti imádsága

tán zivatar lesz lenn a Hargitán,

talán egy könnycsepp lesz a szempillámon.

De Tenger vagy. A hírednél nagyobb.

Belőled szívok életet, erőt

és gyönge parány: reszketve és félve

levettsapkájú kis halászgyerekként

állok Előtted: a Tenger előtt.

Szatmár, 1926. augusztus