A Dónát kápolnánál

Magosan áll, ítélkezőn

és útja rögös, meredek.

Csöndesen lépek egyet-egyet

s közte virágokat szedek.

Ez a piros: lobogó vágyam,

ez lángol felém szerteszéjjel

s megégeti az ujjamat

pipacsos, forró szenvedéllyel.

Ez a fehér: – Istent hívom

hogy tanuként szívembe lásson:

Milyen fehér, milyen fehér

az én messzire-gondolásom.

Ez a lila: ez tán a bánat,

mely halkan a nyomomba jár

s nótát illatoz a lelkembe –

Egész lombos bokréta már!

Ha még ragyogna hajnal-orcám,

mint titkos-tüzű, büszke lángvért,

nem adnám oda ezt a csokrot

bomlott-zenéjű száz világért.

De itt a csúcs és este van.

Szitálgat már az enyhe harmat,

s a lassúléptű halk homály

minden ágbogat betakargat.

A kőfeszület öt sebe

búsan, befelé, titkon vérez

– s én leteszem a csokromat

a Dónát-kápolna tövéhez.

1926.