1932. október 6.

(Személy harmadik)

Dél óta utazol s most szakállas este van már,

szembe vénasszony ül veled s az orra bojtosan csorog;

katona alszik sapka alatt és két puskás fegyőr közt

rab ül. Az idősebb őr hangosan kolbászt eszik;

meséli Permben és Ufában volt fogoly

tizennyolc november hetedikén ért haza,

az eső esett. Két hetet pihent, aztán

munkába állt s azóta embertársait őrzi szuronnyal.

A másik biccent, biztos huszadszor hallja már.

Így jössz a Tisza mellől s Kőbánya után

a város fölött szőke fény, szeretőd kontya világol.

Ezért vagy itthon itt, ahol születtél!

Szülőanyád s apád meghaltak rég, egymástól

száz lépésnyire áradnak a földbe már.

Ritkán jársz ki a temetőbe s csak egy csokor

virágra telik. Felezni szoktad.

Hajtsd le a fejed, vidéki költő lettél.

A város fölött szeretőd kontya világol

s te jössz felé Tiszától a Duna mellé.

Néped közt jöttél s ha igaz

amit az erdélyi lap írt rólad egyszer,

(hogy Angyalföld és a Lágymányos

proletárjainak költője vagy te),

akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban!

Szeretőd megijed, hogyha így lát

s meleg szájával kutatva csókol

kereső szemedre. Emeld föl a fejed és

örülj.

Neked lélegzik ő; lehelld föl őt te is!