ERDEI ÉNEK VALAHONNAN

Fejünket majd szépen lehajtjuk,

most a bokrok közt hálunk, mint a

madarak, neszelve hogy ropog

a fiatal őzbak csontja amint

álmában elnyúlva csak nő a

pázsiton, mert barátunk látod,

és talán még két hét; agancsa

helyén már szép apró dúdorok

nőnek és elbőgi álmában

magát, hogy fölriadunk; előbb,

mint a virágok nyitnák ajkuk

a harmat előtt, előbb, - előbb,

a hangjukat imádó részeg

madarak énekénél mert jaj!

oly messze még a derengés is;

majd heverünk csak alvó bokrok

leveleit tépdesve félve

ujjaink között babonásan

nyitott szemekkel nézzük egymást.