Elégia egy csavargó halálára

Szász Sándor Bélának

Hangokat fogott a levegőből

madaras fütyölésre; vidám volt és

nagyokat izzadt a poros úton

cifra igékkel, ha nem vette föl

a vén paraszt kocogó szekerére.

Pedig jámborul kérte s megbökve

zsíros kalapját dicsérte a legyes

gebét, Krisztust, az összes szenteket s

dühös volt, hogyha elmúlt a nap már

és nem akadt lány a karja közé.

Mert ölelni szeretett, még tömzsi

testét harcos lányok jó körmei

díszével engedte ujabb kaparásra

s régi falvaiban sokszor fulladt

halálra a fürdetlen poronty lányanyja

barna térgyei közt s vitte kis testét

messzi határba a hajnali víz.

Ha szidtam bor mellett, csak sörtéjén

fénylett zsírosan a távoli bánat s

versem fütyölte arcomba, amit szeretett.

Már két éve nem él és nem fütyöl,

fekszik a földben, karjaiban nincs

most karmos szerető, csak a ráhuppant

föld áll össze rémülten, néma

csomókba száraz bordái közt.

A szentekkel bizton összeveszett és

már jótőgyü szűz angyalokkal

viaskodik most az égi kazlak

tövén s összeszorított combokat

feszeget átizzadt szerelemmel.

Már két éve halott és senki sem

kérdezi hol van, - tegnap megölelt:

a tömzsi gyümölcsfa az út mellett

kivirágzott a porban, valahol lány

sikított és nagyon dulakodtak.