ESTE A KERTBEN

Égen az újhold oly vékonyka most,

mint apró seb, melyet a fecske ejt,

villanva víz szinén és utána

rögtön elfelejt.

Már éjszakára ágyazott a kert,

az álmos sok bogár virágba bútt

s a hetyke tulipán álldigálva

ágyán, elaludt.

Könnyen lépek hát s arra gondolok,

hogy asszonyomnak nyakán a konty tán

olyan, mint szusszanó arany pont egy

boldog vers után.

S mondom a verset; törekedik már

s úgy hangosodik szájamon, mint hű

lehellet csók után és mint avar

között az új fű.

S verssel térek a házba, ahonnan

az asszony fut elém és hordja hó

nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,

arany lobogó.