MONTENEGRÓI ELÉGIA

Kapetanovics Pero, montenegrói férfit dícsérje a vers ma,

ki itt él a magosban és harcol a kővel és harcol a széllel,

míg el nem temetik; de zászlóként csapdos majd emléke

jövendő férfiak útján s késő koroknak hirdeti tiszta életét.

Mögötte asszonya áll és álldigál apró fia is, öszvére

szagolja a sziklát és néha nagyot fuj. Így áll itt a család

és körben állnak a sziklák, sürü szakáll rajtuk az esteli

árny; kenyér a gondjuk, vajra sose telt s a szomszéd

falu számukra a messzi világ.

Így élnek ők itt s földjüket fallal védik a széltől, gyökerenként

óva nehéz hozadékát, mely mint a férfi sírása, oly akadós.

És kevés! minden falatja hétszer fordul a szájban és

nyelés előtt óvatosan dagadoz.

Élnek, ahogy élek más tájakon én és élnek a többiek is,

nem könnyít sorsunkon az esti beszéd; sziklák között

ritka a jókedv és sok a tennivaló: lopós férfi élhet csak

pihenősen!

*

Égen a sas kerengve űzi üzletét s a mélyben az Ádria

öblén esti helyet keresve forognak a bárkák; - emez se,

az se könnyü kenyér.

Nikiták árnyai jönnek át a sötét levegőn és könnyü

cipókon lovagolnak; ó más se könnyü! még csak

a megholtak szemehéjja, mely fönnakad és elsárgul

idővel a kékje!

Így jó, a sorsunk így lesz nehezebb. És nehezebb már is,

mint a só, vagy a bánat.