HIMNUSZ A BÉKÉRŐL

Te tünde fény! futó reménység vagy te,

forgó századoknak ritka éke:

zengő szavakkal s egyre lelkesebben

szóltam hozzád könnyüléptü béke!

Szólnék most ujra, merre vagy? hová

tüntél e télből, mely rólad papol

s acélt fen szívek ellen, - ellened!

A szőllőszemben alszik így a bor

ahogy te most mibennünk rejtezel.

Pattanj ki hát! egy régesrégi kép

kisért a dalló száju boldogokról;

de jaj, tudunk-e énekelni még?

Ó, jöjj el már te szellős március!

most még kemény fagyokkal jő a reggel,

didergő erdők anyja téli nap:

leheld be zúzos fáidat meleggel,

s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk

e háboruk perzselte télben itt,

ahol az ellenállni gyönge lélek

tanulja már az öklök érveit.

Nyarakra gondolunk s hogy erdeink

majd lombosodnak s bennük járni jó,

és kertjeinknek sűrü illatában

fáján akad a hullni kész dió!

s arany napoknak alján pattanó

labdák körül gomolygó gombolyag,

gyereksereg visong; a réteken

zászlós sörényü, csillogó lovak

száguldanak a hulló nap felé!

s fejünk felett majd surrog és csivog

a fecskefészkektől sötét eresz!

Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.

Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!