TEMETŐBEN

Illendőn gyászol e föld:

nem mutogatja gyászát,

nem száll bánat a rögre;

csak fényes héja ropog

szomorúbban az esti

kenyérnek s a tengerek

lassúdad reggeli tánca

lett nehezebb, de jól tudod,

ez sem örökre.

Halottaival úgy bánik e föld,

ahogyan kimenős matrózok

a kocsmák poharával,

ha fölforr bennük a nyelt rum:

hosszan nézegetik,

aztán odacsapják!

Igy bánik a testtel e föld is.

De elnyugszik a zajgás;

te tudod és tudom én,

mint van az!

Csöndes beszédben évek

és évszázak után is

élőkről szólnak először,

holtakról azután csak,

de róluk hosszasabban,

s a szavakon lassan

csörög az örök koszorúk levele

s ebből tenéked is jut,

ki földbeszállsz és néma

emlékedet óvja

majd az időtlen idő!