Negyedik Ecloga

Költő:

Kérdeztél volna csak magzat koromban...

Ó, tudtam, tudtam én!

Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!

tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!

És megmaradtam. A fejem rég kemény.

S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

A Hang:

S a vörheny és a kanyaró

vörös hullámai mind partradobtak.

Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó.

Mit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő?

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,

a lucskos és rejtelmes gépezet

hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág

nem nyílik még husodban tán a rák.

Költő:

Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok,

Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.

Szabad szerettem volna lenni mindig

s őrök kisértek végig az uton.

A Hang:

Jártál szellőtől fényes csúcsokon,

s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt

bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;

láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,

s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni

s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...

Költő:

Rabságból ezt se látni már.

Hegy lettem volna, vagy növény, madár...

vigasztaló, pillangó gondolat,

tünő istenkedés. Segíts szabadság,

ó hadd leljem meg végre honnomat!

A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,

a lélek szélben égő szárnyait!

És megszületni ujra új világra,

mikor arany gőzök közül vakít

s új hajnalokra kél a nap világa.

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,

érett gyümölcsök ingnak az ágakon.

A lepkét könnyü szél sodorja, száll.

A fák között már fuvall a halál.

És már tudom, halálra érek én is,

emelt s leejt a hullámzó idő;

rab voltam és magányom lassan

növekszik, mint a hold karéja nő.

Szabad leszek, a föld feloldoz,

s az összetört világ a föld felett

lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.

Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet!

A Hang:

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;

elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.

De haragod füstje még szálljon az égig,

s az égre írj, ha minden összetört!

1943 márc. 15