Második ecloga

Repülő:

Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,

méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,

a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,

míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.

Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,

de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg

s pincékbe bú előlem a gyáva Európa...

no, hagyjuk már, elég! Irtál-e tegnap óta?

Költő:

Irtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska

ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,

akár neked, hogy fönn is tudd hogy' élek én,

mikor a robbanó és beomló házsorok

között a véreres hold fénye támolyog

és feltüremlenek mind, rémülten a terek,

a lélekzet megáll, az ég is émelyeg

s a gépek egyre jönnek, eltünnek s ujra mint

a hörgő őrület lecsapnak ujra mind!

Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,

ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,

mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska

miákol és az eb vonít s a kis halacska -

s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod

a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;

ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.

Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

Repülő:

Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom

s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.

Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,

a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.

Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,

nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.

S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,

igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...

De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,

emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,

ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...

Irsz rólam?

Költő:

Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

1941 ápr. 27