Mint a halál

Csönd ül szívemen és lomha sötét takar,

halkan koccan a fagy, pattog az erdei

út mentén a folyó, tükre sajogva megáll

s döfködi partját.

Meddig tart ez a tél? fázik a föld alatt

régi, szép szeretők csontja s el is reped.

Mély barlangja ölén borzas a medve, jajong,

sír a kis őz is.

Sírdogál a kis őz, ónos a téli ég,

felhők rojtja libeg, fúja hideg sötét,

meg-megvillan a hold, szálldos a hószinü rém

s rázza a fákat.

Lassan játszik a fagy s mint a halál komoly,

jégből gyönge virág pattan az ablakon,

hinnéd, csipke csak és súlyosan omlik alá,

mint a verejték.

Így lépdelget eléd most ez a versem is,

halkan toppan a szó, majd röpül és zuhan,

ép úgy mint a halál. És suhogó, teli csönd

hallgat utána.

1940 febr. 27