Tájképek

a.) Alkonyat a parton

A parton, a fekete házak mögött

csak most bukott le a nap, szétszórva

sugarainak véres nyugalmát

és közbül ragyogtak a felhők,

az Isten színpalettái, melyekre

rákeni végtelen élete minden

pompázó ragyogását.

Fehéren világít a Tejút

és a másik oldalon a halvány

hold felhőfátyolt kötött az orra alá

és szégyelte korai felkelését,

a Dunán pedig izmos, kis fekete

gőzösök vontatják megélhetésük

nehéz uszályát…

Budapest, 1927. szeptember 14.

b.) Alkonyat a parton és az Uszályhajó sír

(Már fekete a víz és alszanak feke-

tén a parton a Gyárak)

jaj, Uram, kéményedből már sikoltva

dől a rosszszínű füst és a kazán falán do-

bogva tör ki a pihenni-vágyás lihegése,

tudod, hogy bűn kínlódva törni a

csöndet, amikor hideg a víz és aludni

akar az aki nem alszik,

nézd a hidat is zavarod,

nem örül lehajtott köszönő fejednek

és ráddobálja haragvó sok kis lám-

pája fényét és holnap meglásd bosz-

szút áll és

hallod itt hátul sír rajtam a

hajósnak tegnapszületett gyermeke, bánt-

ják az éjjeli hangok és elrémítik álmát,

jaj, Uram elég volt mára, szor-

galmas kéményed füstje bekormozza az

eget és az meglásd, rádejti majd

a nagy nehéz hidat,

(már fekete a víz és alszanak feke-

tén a parton a házak).

Budapest, 1928. szeptember 5.

c.) Éjjel a töltés mellett

Fényudvaros a hold és amottan távol

libasorban álló bús, hosszú jegenyék

féltve gyászolják az éjbetünő estét

és mögöttük alszik a falu, a vágyak

temetője és a hajlottágú törpe

fenyők toboz-termése csörrenve hull le

az avaros földre.

Jobbról a fekete esti erdő, párás

és illatos vággyal hódol rámeredő

meddő szerelemmel a lilaszin leplű

holdas ég felé és körbe uralják

a megtestesített unalom éjjeli

őrei a tájat, – a távírópóznák –,

vigyázva a kettős síneken szaladó

zakatoló, lámpás városi vágyat...

Budapest, 1927. július 15.

d.) Alkonyat a tengeren

Tegnap még hosszú csókba

forrt össze a távol láthatáron

az ég és a tenger,

mindkettő kék volt, oly egyforma

kék, s ma már összevesztek;

a tenger haragos sötét lett,

az ég meg majdnem fehér

s szerelmük izzó gyermeke,

a nap is eltünt egy fa mögé

s csak a fénye csillogott

a vízen, mint egy aranyfolyó

és csak a rajta keresztülvonuló

vitorlásoknak tarka szárnyai

vonódtak be bújt sugarától.

Tegnap még az éggel szeretkezett

a tenger, s ma már összevesztek;

a tenger haragos sötét lett,

az ég meg majdnem fehér.

Budapest, 1927.szeptember 17.

e.) Alkonyat a téli hegyen

A nap leszökött a fehér havon

a hegyről a lenti tóba és az

fellángolt véres sugarától, mely

vörösre festette az akonyi

szürke eget, melyet arra távol

hófelhők tettek halott nehézzé;

ujra havazni készül és itt fönt

a hegyi kocsmából vasárnapi

tánczaj harsan ki a fehérségbe,

melyet oly sulyossá varázsol egy

tóba beparázsló alkonyulat...

havas minden, még a kora árnyak

is nyomtalanul fehérbe járnak

és itt fönt ujra havazni készül.

Reichenberg, 1927. december 8.

f.) Gyorsvonat elhagyja a várost

Fekete fák rohannak el sűrün

az ablak előtt, a vágyak felé, –

a város felé, mely remegve nyúl

át lámpakarjaival a sötéten

és fénykarikákat dobál búcsúzó,

fájó szemeim elé, melyekkel ha

megsimogatom a fákat, melyek

már a fekete városig viszik

vissza a sóhajokat; a tüzes

pernyék ezre koszorút fon borzas

zúgó fejük köré, amikor a

sötétbe zuhannak és mikor a

szerényen hallgató kazlak mellett

a sinek zúgása lassan elhallgat,

és sötétre szakadoznak szét a

városi házak kidobált fényei

melyekkel búcsúzik attól, akit

rossz és lármás sinek szöktetnek ki

hang- és fényzenés házaiból.

Reichenberg, 1927. október 8