Történelem

Elpihenő, rozsdás tyúkoknak szemén

a hártya fehér volt akkor délután,

s hogy ledőltél aztán, a koraestén

macska udvarolt csak a pincelukán

és máris szirmokban hullt a vaksötét.

Nagyot aludtál s mélyet, mint a medve,

langyosmeleg felhőbe gömbölyödtél

népem és korogtál nagyokat nyelve!

talpaid hiába vakarta a tél,

türelmes orrodon lágyan légy aludt.

Most fölébredtél népem, hát nézz körül:

a reggelen már fákat rajzolgat át

a minden proliknak anyja és örül,

hogy hallhatja szemeid kopogását

és elinduló, biztos motozásod!

A fák előtt már süvöltenek s rázzák

kócos sörényüket az új, nyeritő

szeretők és minden mezitelen ág

telifutva pörgő virággal, hintő

dühöket ott gyorsan szálltat a széllel!

Most, hogy fölébredtél népem, végre hát

bő csipáidat is zsákokba rakod

és étel után indulsz az úton át;

látod: távol a fagy már hátrakapkod,

mert olvadó farát félti dühödtől!

Ajánlás

Ó ügyészség! oly szelid ma ez a vers

és surranó. Gyorstollú, ritka madár

karmos kezem alól; elringató vers

de öklös öklömön is fütyölő már

s ha megdagad, lesz majd még trombitaszó!

1932. november 6.