Elégia [1]

Ó, hős öregember!

holt testedet dér

öltözteti tiszta ruhába

s ravatalodon kemény levegő

bugyolál nyugalomra,

míg a fehér hír szívemig ér.

Szálldos a lélek még;

de holnap pihenni

egy fára leül tán,

vagy emlékként búvik meg

a férfiak szíve alján,

ó, hosszú aggastyán!

Illőn gyászol e föld:

nem mutogatja a gyászát,

nem száll bánat a rögre.

Csak fényes héja

ropog szomorúbban

az esti kenyérnek

és a tengerek lassúdad

reggeli tánca lett nehezebb,

de jól tudod, ez se örökre.

Halottaival úgy bánik e föld,

ahogyan kimenős matrózok

a kocsmák poharával,

ha fölforr bennük a nyelt rum:

hosszan nézegetik, aztán odacsapják!

Így bánik a testtel e föld is.

De elnyugszik a zajgás;

te tudod és tudom én,

mint van az!

Csöndes beszédben évek

és évszakok után is

élőkről szólnak először.

Holtakról azután csak,

de róluk hosszasabban,

s a szavakon lassan

csörög az örök koszorúk levele

s ebből néked is jut majd

ó, hosszú aggastyán!

1934 január 4.