Kelet felöl

Utam kétezer éve lelt út: 

  – szolgák, rabszolgák, vad nomád 

  pásztorok, keresztesek, hajduk,

  kurucok hólepte nyomán 

  jövök, – honnan a pórhadaknak 

  élén, – mindig Kelet felől! –

  jött a Szabadság! – s forradalmak 

  rügye volt minden zárt ököl.

Itt néztek szét, lóról leszállva: 

  – legelőnek jó lesz-e táj?

  Itt kezdődött nehéz próbája: 

  – hazának milyen lenne már; 

  s az első sátorfa helyére

  itt verték az első karót,

  s indultak ezer évet késve

  a földet és hont foglalók.

A véres kardot mindig innen 

  vitték körűt habos lovon,

  és előbb állt meg itt a szívben 

  tatár nyíl, dzsida, fájdalom.

  Ki láng volt – itt gyorsabban égett, 

  – Apáczai, Csokonai! –

  Ki itt felállt: – nem hajtott térdet! 

  rebellis volt, sehonnai.

Itt dobta el a követ Toldi,

  mely kilenc százada nehéz, 

  itt mert Matyi urat porolni, 

  sárkányt ölni János vitéz; 

  az Ér innen fut Óceánig,

  itt dobbant meg a Tiszta Szív, 

  itt egy krajcár mindig hiányzik, 

  mely őrök gyaloglásra hív.

Babona, mák-tea, a szekták

  ölték a tört cselédeket,

  s nyomorultabban, mint a leprát, 

  szenvedték szegénységüket; 

  közös pitvar nyirkos földjére 

  négy család köpte tüdejét.

  Ki innen jön: – a nép nevére 

  görcs fogja ökölbe szívét.

Baloldala ez a Hazának !

  – a szív is e tájra esik:

  botlásai itt jobban fájnak, 

  vergődése is közelibb.

  Mint aknamezőn a harctéren:

  – e tájon fojtott dobogás

  van a dolgokba ásva mélyen

  s mindenben rejtett robbanás.

Ki innen jön, az mind kevesli 

  a költészet kis pózait,

  indul a had-utat keresni, 

  merre elődök sorsa vitt;

  a nép szive fölött megőrzött

  vörös rongyok után kutat,

  s hall kétezer éve rögződött

  vágyakat: vezényszavukat!