Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,

másfélezer magányos éjszakámon,

hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,

hogy árvaságom ablakát beverted,

hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,

hogy a temetők rám ujjal mutatnak,

hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,

nincs más erény már, csak az ifju szépség,

hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded

napkeltét lesik a didergő éjek,

hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,

mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,

s kiver a boldogság, mint a verejték -

oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!