[most írom leglágyabb versemet amikor már nem szerethetsz szerelemmel...]

most írom leglágyabb versemet amikor

már nem szerethetsz szerelemmel amikor

karnyújtásnyira lélegzetedtől

állok a végtelen hóesésben

fekete kalapban lerongyolt lelkű madárijesztő

márvány szivárványt gondolok sovány ágyunk fölé

ízeket a szánkba egymás múlhatatlan szagát. megérkeznek

majd a hóemberek is

szén-szemükkel benéznek ránk a második emeleti ablakon

fűzfás ablakunkon benéz az erdő: s a temető is talán

: szívünk fölött vigyázzban állnak már a reménytelen

nagy szabad avant-garde versek

karnyújtásnyira lélegzetedtől

már letagadnám az agyamban lüktető szitakötőket

s lépnék ebben a mézes lírázó hóesésben feléd

fájdalmas fejjel pálinkától duzzadt szemhéjakkal

eljönnek majd el a hóasszonyok is

visznek fehér tájba megnémult szerelembe tőled

nem vigyáztál rám jól hagytad körülvegyenek

maszkos bitangok !árnyékuk lopd ki álmomból Isten! -

úgy vagy hogy nem vagy már úgy leszel mintha nem

lettél volna soha. lépek feléd embermagasságú

hóesésben bár karnyújtásnyira lélegzetedtől lehet meghalok