[a nőket kikről a verseket írjuk nem ismerjük. talán a ködök mögött...]

a nőket kikről a verseket írjuk

nem ismerjük. talán a ködök mögött

kelő napban hajtják félre sápadt fejüket

talán elnéznek bennünket keserű cigarettáink

füstjén túlról

irgalmatlanabbul mint a csecsemők.

keressük lakhelyüket s lángoló ruhában járnak

parazsas mezőkön mindhiába. hívjuk őket és

szánkban felugat a jég

talán álmodók átitatódott koponyája

őrzi elviselhetetlen csöndjüket. talán e fehér

tébolyban válik felismerhetővé szédítő létezésük

írjuk a verseket melyeket ők nem olvasnak soha

róluk kik éjszakánként a holdból éneklik ránk

verejték-ingeinket kik elszállnak a fák felett

könnyű nyári ruhákban a nőkről kik

a verseinkben fonnyadnak háziasszonyokká anyákká

kölcsönkért rongyokon kuporgó szeretőkké. homlokukban

megköt a halál. kialszanak a finom rézcsengők táncoló mellükben

poharaink homályán át még látjuk őket. szelíd

hátukat hintázó farukat ahogy elmennek tőlünk

a piros alkonyatban hogy másokkal legyenek immár mindörökre

boldogtalanok