A Halál a Ramblán

Hullámzik tér és tenger közt a Rambla,

S kővé dermednek élő szobrai.

A Lányka átlát rajtuk: maskarák,

És ő nem az; most, uzsonnaidőben

Szeretne nem gondolni a kalandra.

Arcimboldo gyümölcsbe öltözött;

Hegyezi fülét a Rétor szavára

A bronzszínűre mázolt Légiós;

A Csontváz kerékpáron ül… de csak

Egy sötét akad a szobrok között:

Csak egynek van csillámporos palástja.

Feltűnően magányos. „Ez az egy

Csúfot űz mindenkivel”, így a Lányka.

Szemben velük, egy vén platán tövében

Che Guevara ügyel a csapatára,

Havannát rág, szemforgató szakember.

„A szembeszomszéd, az nem érdekel,

De ezt a fekete talapzatot,

Ezt körbejárom”, gondolja a Lányka.

A hullámminta végén ott a tenger.

Kegyelmet nem, csak haladékot adva,

Ő volt, ki a Lovaggal sakkozott?...

Nem hagyja el a posztját, mint a pincér,

Nem hasznos, mint a hordár, mint a hód.

Hullámzik tér és tenger közt a Rambla.

„Az rendben van, hogy felnő a szerephez,

De hogy jön ahhoz, hogy Halál legyen,

Akárki is? Milyen megélhetés

Miféle bűne vonzza dobogóra?

Maga dönt róla: zord lesz vagy kegyelmes?”

Öt lépés távolság: örökszabály,

Ha hirtelen megmoccan egy szobor,

Ha csuklyáját fölhajtva szisszen egyet,

S a megszeppent Lánykának sorsjegyet nyújt

A jókedvű, ezüstarcú Halál.