Öregség

Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?

S hol vagy ó csodálatos fülem is, amely oly hegyes lett, mint a szamáré valamely

édes-bús nevetéstől?

S hol vagytok fogaim, ti vérengzők, kiktől felserkent nemcsak a szamóca, de

az annál duzzadtabb és pirosabb ajak is?

S hol vagy te mellemnek oly irtózatos dalolása?

S hol a kín és hol az áldás, amelyet most hiába keresek eszelős utaimon, görbe

bottal a kezemben?

Loholni bolondúl? Kergetni az őzet, az őzlábút s utána ledőlni, susogni, nem

is neki, de a holdnak…

Holmi rejtelmekről, amelyeket senki sem érthet egészen s amelyeknek zaklatott

boldogság mindenkor a neve…

Hol vagytok ti mozgalmak és fekete átkok? Örök sietés? Hol a mohó száj s hol

a nevetésem?

Úristen, hol a nevetésem s a tárgytalan zokogás is:

Mikor döngő hajnalodások vértelen messziségei! Hányszor

Leborúltam a sötétben elétek!

Hallgass rám oh ifjuság. Volt egy öreg görög egykor,

Ki felemelte két kezét, mint a szobor s az ifjuságát visszakövetelvén

Mondott aiszchyloszi átkot arra, aki tette, hogy így meg kell az embernek öregedni

Félig vakon állt a hegyen, csupa sugárzásba merülve, - ősz haját verte a szél

is

S pisla szeméből könnyei hulltak az Istenség magasztos lába elé

S mégis szava dörgött, szavától megállt a malom, megrendültek a dombok

S az ötéves kos is felemelte rá a fejét. --Ámde az Istenség

Nem nézett rá, nem felelt akkor az öregnek.

Sírt az Istenség. Mert, mintha dobokat vernének a fülébe, tompa dobot

S erre felelne a hegyomlás s e hegyomlásnak felelne a tenger…

Oly naggyá nőtt meg előtte s oly szentté az öregség ősi nyomora.

Mert hisz ott állt ő már önnön sírja előtt s még mindig pörölve a széllel

S még egyszer hangoztatni akarván igazát, mielőtt elomolna.

S aztán hát elment persze, - csend lett végül is e vidéken.

De a szivében is csupa csend volt már akkor, el ne feledjük s egy másik, még

nagyobb figyelem…

S a feje körül tompa derengés.