Azután

Jó volna halálom után,

akár egy bokszmeccsen, fölállni.

Máslétből, kívülről, sután

csak méregetni, hogy mi vár:

meddig tart még? elfogy? ragyog?

aki vagy ami én vagyok, -

mikor lobban el s a határ

zuhanó kőfal? hártyahúr?

hol ért véget az alagút?

szememben volt-e kép? s ha láttam,

mikor tűnt el? mivé fakult?

Nem tudom, melyik volt álom:

hol kigyújt, hol eloltogat

teljesülésem, pusztulásom.

Azért írhatok most, mert élek.

Nem félni volna jó. De félek,

minden hazug e szűkmenetben.

S a félelem, az menthetetlen.

Bár tudhatnám, amit csak sejtek,

mi megtörténik biztosan:

minden megnyílik, ami rejtek.

Mi összefüggött, most híg halom.

Mi kerengett, most lomha szemcse.

Az árny is fürgébb a falon.

Meghallom-e a csattanó csönd

corpusát, csomós tömegét?

Már nem tart össze, nem vezet

semmi semmit:

varázsütésre mind a sejtek

eleresztik egymás kezét.

Forgó idők szubsztanciája

az eleven test, - de most már merő

jelenlét. Színeváltozása

nem mágia, nem varázserő:

két lehorgonyzott földi pontban

izzik a kezdet és a vég.

Bár csillagokig araszoltam,

csontig perzsel a semmiség.

A kezdet

csepp vízből folyam.

Élet csak élőtől fogan.

S ami lobogva átsuhan

az évek ezrein: kitartott

hang, hunyatlan fáklya mása.

Folyékony lidércláng olyan.

A vég

a semmiségbe is betör.

Halál mossa alá a partot:

nem hang, hanem hiány: a sík

csend, szünetek vijjogása.

Kopott, befröcskölt vasvödör

a kórház folyosóján - és

hátrálás, sóvár süllyedés.

A csillag rendje szétesik.

Milyen erő tört élni bennem,

hogy a nemlétből felfénylettem?

Űrsötétből a végesség,

akár a haza, befogad.

Sisteregve, vasporba hullva,

életemen végigvonulva

lök, taszít, majd kivet újra

az űrbe, hol az elnyűtt álom

átvérzett kendője fogad.

Máslét világlik át a tarka lángon.

Teljesülésből olvadt pusztulásom.

Élő élővel, holt a holttal -

mondják. - Beleszédül, ki vét.

Árnyékba szövi sugaras sötét.

Mégis, mégis

a fenyőtobozt

ki én vagyok, csak azt szeretném

nézni, aztán; miután meghalt,

hogyan nyitja fel pikkelyét.