Ádám

Most sokszor gondolok arcodra, Ádám,

Bús ősapám, mert fáj, hogy létezem

S a nevem: Ember. A gond szolgaágyán

Feléd lóbázom csüggeteg kezem.

Papagáj s tigris közt csúf ember-állat,

Kire kövér kenyérfa bólogat,

Körömmel vakarod vörös szakállad

S úgy képzelem, hogy véres a fogad.

Ó első Ember... ó fájdalmak útja...

Te vagy a szennyes óceánnak kútja,

Amelyből fájó sorsomat öröklöm.

Bár láthatnálak színről-színre téged,

Hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,

Őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.

1915