Fortissimo*

Haragszik és dul-fúl az Isten

vagy csak talán alszik az égben,

aluszik vagy halott is épen -

ki költi őt föl, emberek?

Anyák, sírjatok hangosabban:

akit föl nem ver annyi ágyú,

rezzenti-é gyenge sírástok?

És ne is könnyel sírjatok,

mert a könny mind csak földre hull:

hanggal sírjatok föl az égre,

sírjatok irgalmatlanul:

ne oly édessen mint a forrás,

ne oly zenével mint a zápor,

ne mint a régi Niobék:

hanem parttalan mint az árvíz,

sírjatok vagy a görgeteg

lavina, sírjatok jeget,

tüzet sírjatok mint a láva!

A drága fiúk hullanak

vérben a hóra napra-nap.

Ne hagyjatok aludni senkit:

ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,

de érdemes-e félni még?

és érdemes-e élni még?

Ó, mért nem hallani hangotok?

Menjetek a piacra sírni,

sikoltsatok a templomokban

vadak asszonyai, vadakká

simuljatok őrjítő, őrült

imában!

És ha hasztalan

ima, sírás: - mi káromolni

tudunk még, férfiak! Ma már

hiszünk káromlani-érdemes

alvó magasságot a Sorsban.

Hányjuk álmára kopogó

bestemmiáknak jégesőjét!

Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?

Tagadjuk őt, talán fölébred!

Cibáljuk őt, verjük a szókkal!

mint aki gazda horkol égő

házban - a süket Istenét!

Süket! Süket!...

Ó ma milyen jó

volna süketnek mint az Isten!

Süket a föld, nem érzi hátán

hadak alázó dobogását.

Jó volna süketen csirázni

mint virághagyma föld alatt:

minden süket földben, Istenben

csak az ember szakadt ki a

süket Istenből iszonyokra

kikelt belőle féreg-módon,

Isten férgének, viszkető

nyüzsgésre, fájni - mert, ami

nem süket Isten: fájdalom,

míg az Istenbe visszahal!

*A Nyugatnak egy régi számából, melyet

  e vers miatt elkoboztak.