Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:

     Régen eladta már aztat is a kincsen;

Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,

     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -

Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,

     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.

Van két palotája a Piac-utcába,

     De azt a rácoknak adta árendába;

Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,

     S elméjébe mindég a drágaság forog.

Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,

     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.

A bús gond béesett orcájában hever,

     Mérget kedveltető kincseiből kever.

Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,

     Mint aranyára vert királyok képei:

Mint a sírból feljött halott útálsága,

     Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,

     Mért nem adhatja az áert árendába.

S öszvekalkulálván saját számadását,

     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.

Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -

     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget

Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,

     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.

Azonba mely szörnyű károm következe: -

     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -

Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,

     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -

Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,

    Hogy a versbe ingyen, potomra jött elő.