„Nem mintha el akarnám cserélni tollamat
a te pisztolyodért,
de a költő te vagy.”
(Miguel Barnet: Che)
(A mű)
S hogy senki ne legyen magára hagyatva,
a kanári születésnapján kapott egy macskát,
s akit mindeddig nem őrzött senki sem,
hát az őrt kapott természetesen.
Már csak ez volt bevégezetlen a világból,
s most az Isten kedvtelve nézegette,
aztán körültekerte szögesdróttal,
hogy holmi gonoszság kárt ne tehessen benne.
(A túloldalon)
Az újságok megtelnek szavakkal,
mint esőben lucsokkal az út,
leszivárognak az ember idegcsatornáiba,
s az ember száján ásítás bugyborékol.
Ebben az álmos órában mi mást lehetne tenni:
az ember lába elindul,
átviszi gazdáját a téren
egy nemiszerv két oldalán gépiesen mozogva.
A túloldalon lakik az ember szeretője,
keresztrejtvényt fejt hasonfekve éppen,
és mikor unja,
házassághirdetések tetvei közt vakarózik.
Valahol csecsemőkkel trágyázzák a világot,
és felmetszik a sárga asszonyok hasát, de itt
a fürdőszobában minden befejeződik.
(Ha egy kis szerencséje van)
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy országot
aranyozott címerrel és királlyal,
és viszonylag hegyes-völgyes országot
kap jó esetben –
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy várost
díszkivilágítással és polgármesterrel,
és szép várost kap derék polgármesterrel,
ha egy kis szerencséje van –
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy utcát
a legeslegújabb történelmi névvel,
és ha jó napon született, akkor a
közlekedéshez közel kapja az utcát
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy lakószobát
tűzhellyel és küszöbbel,
és ha egy kis szerencséje van,
akad egy ágy is benne,
amin majd nem unatkozik.
Mikor az ember megszületik:
ajándékul kap egy fadobozt
egy névvel és két aranyozott dátummal,
és ha egy kis szerencséje lesz,
ezek idővel
valamit majd jelentenek is.
(Magasabbról ragyogj)
Mennyire vártunk rád, Olajszagú,
hogy üvöltöztünk nevedtől részegen,
hogy emeltünk csenevész vállainkra,
éhes és álmos napokon hogy cipeltünk!
Fagyban mezítláb mentünk eléd,
hőségben szomjan,
lábunk dagadt, tenyerünk fölrepedt,
maltert hordtunk, téglát raktunk alád,
magasabbról ragyogj…
Ne hagyd el sápadt, korán elfáradt seregedet,
mozduljon értünk szíved, karod!
(Add fegyvered vállamra)
Mielőtt
a Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot,
mielőtt kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra,
egy elfelejtett-ízű pillanatban,
mellédszegődve a csatakos utcán,
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé,
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is,
add fegyvered vállamra,
érezzem a heveder szorítását,
és énekeljünk valamit a Forradalomról!
Azt, hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát,
ledönti a harácsolók szobrait,
felborítja a pénzváltók asztalát
és önzésnélküli álmokat ad a szívnek –
Hadd szegődjek még melléd,
mielőtt
nem hiányoznál énnekem se többé!
(Alkohollal öntözött sivatag)
Mert ez az ötven-hatvan év nélküled
csupán a sejtek önvigasztalása.
A szerelem befejeződik az erekciónál
és átadja helyét
az elégedett hús unalmának.
Az asszonyok nem szülnek,
vagy ha szülnek:
a gyerekek
fegyőrt játszanak és útonállót,
míg belenőnek a galerik teenager-kurvái és
tetovált nemiszervű vezérei közé.
Mert
a gondosan adminisztrált sebekből
nem csap ki a vér,
hisz nem teérted keletkezett a seb,
az összeszorított fogak arénájában
nem csikorog a dühök biztatása,
csak valami trombitaszólam
bandukol árván, vagy a
hisztérikus elektromosgitárok csörtetnek céltalanul
az alkohollal öntözött sivatagban.
Mert érzelmeink dzsungelösvényét
benövi nélküled
a nyálas szeretet
és a megadó alázat selyemfüve.
Rothadó öklök lógnak a testeken,
melyeket összemásztak a polgári illúziók tetvei,
vagy zsebrevágott öklök, aprópénzért kotorászó ujjakkal,
vagy órák örömei közt kullogó rabszolga öklök,
melyek mint az elpuhult rendőrkutyák,
már csak csaholni tudnak –
Mert a gyűrött ágyakon,
a halál-utáni irgalom bűvöletében,
az ajtók előtt,
az örömök előtt,
a hullaházak előtt
csak összefogdosni lehet az életet,
remegő és
az örök haláltól maszatos kézzel.
(A hajnal előtti órák)
Jött egy férfi,
aki így énekelt:
Mint a kísértetek,
éjfélkor lopakodunk közétek.
A hajnal előtti órák vaksötétek.
Csak a bakancsok surrognak éjszaka
a hegyi fűben, csak a
sötétbe mormolt keserűség denevérei
csattognak át a falvakon.
Tenyerünk ráizzadt a puskatusra,
mert szeretjük a puskát.
Jó puskánk – mondjuk neki –, a vért szeresd,
ne a madarak füttyét, ne a szelet,
mint a költők és egyéb humanisták.
A humanizmus a könyvtáraké,
a polcok humanizmustól roskadoznak.
Szemünk éhségtől fekete kút,
megaláztak minket százféleképp,
most szeretjük a puskát,
Jó puskánk – mondjuk neki –, szeresd a vért!
(S látom, kiköpi a vért és a földet,
sáros arcából szeme kivilágít,
ismeretlen katona lesz maholnap,
síremlékét koszorúzzák a hízott
diplomaták, utcát és áruházat
neveznek róla,
– én öklét lesem,
s lehajlok érte,
sáros fegyverért.)
Szorongatom a számban a neved,
mint a hínárt a vízbefulladó.
Fogam között viszem át a neved
az összehazudott szerelmeken.
Beszélni kellene rólad és elénekelni a neved,
ahogy az elfogott katona énekel,
de minden stratégiai jel első szava a neved,
így aztán nem szabad kimondanom.
Óráim keserű konspirációiban, mikor
a gond a nyomorra is gyanakodva les,
minden kimondott névben azt figyelem,
mi maradt még nevedből kimondatlanul.
Ha letépném magamról ezt a véres inget,
melyet rám adott kötelességeivel a világ,
mindenki látná bőrömre tetovált neved,
s attól kezdve minden egyszerű lenne.
De csak szorongatom fogam közt a neved,
s ahogy lövészárokban nézegeti apja
sohase-látott fia fényképeit,
úgy nézlek reménykedve.
(A legenda végén)
Az Isten is a nagy legenda végén
keresztre küldte, ecettel itatta,
ki annyit járt a sárban őmiatta,
hogy segítsen döglődő teremtményén,
míg az szorongva hajtogatja: én, én!
és csak rabolni verődik csapatba,
vagy ha ura bakavonatra rakja,
s hetykén vigad saját keserűségén.
Ha akad még jó néha a világon,
kis árulók mocskolják azt be gyorsan,
aztán mint akik osztoztak e sorsban,
fényben riszálnak, dicsőségre vágyón.
Hát nem tudom, hogy érdemes-e látnom,
ki az, akitől félnek még a gyávák.
A hős testét szolid nyűvek zabálják,
ha átgázolt szegény a vad halálon.
(Ajánlás)
Ó, hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!
PoemWiki 评分
暂无评论 写评论