Erdei vadak, égi madarak

Múlottam immár harmincöt éves,

harminchat maholnap.

Lentről a völgyből megsokasodtan

emlékek csaholnak.

Annyi dolog vár; fogytán türelmem,

hogy őket hallgassam.

Bólintok épp csak: féluton járok,

delelő magasban.

Féluton járok? delelő magasban?

kupacra ha tellett

amaz oromból, hajdanta mellyel

a Becsvágy hízelgett.

Nem pénz, nem rendjel, nem is hír vont engem,

s ha hír, nem akármi,

de hogy érclábon tudjak a zajló

időben megállni.

Ledönt? megállok? mi gondom többé!

hanem szégyent, szennyet

– bírjam erővel – rozsdáját akár

izzó vas, levedlek.

Nézhessen tisztán, meg ne piruljon

miattam utódom,

s melyből vétettem, nevemre a köznép

el ne komorodjon.

Erdei vadak, égi madarak –

eleim reátok

hagytak minden mást, tisztesség-adást,

siratást, sír-árkot.

Erdei vadak, égi madarak –

acélból, betonból

csillagokig csap, kizúg hatalmas

fényben az atomkor.

Erdei vadak, égi madarak –

eszmék, izotópok

örvénylésében meghalljam mégis

mint búgtok, sikongtok.

Erdei vadak, égi madarak –

érjetek oly készen:

szólít halálom: nyugodtnak találjon,

eldőlni ne késsem.