Köznapok, emblémák

Meghalni február huszonnegyedikén,

milyen poén lett volna már:

szökőnap szökni meg mindaz elől,

mi most harap, s mi még harapni vár.

Huszonkilencedike a következő esélyes

gegre vennem, hogy úgyis meg kell halni:

négyévente lenne csak rendezhető

igazi kimúlásnapi parti.

Március elseje: megjött a tavasz,

odafönt madárricsajban tombol az ég;

én itt lent gúnyosan röhögve dobom fel talpam,

s dalolom: „Csuknikék, csukninkék!”

„Nyugalom, egy jól megválasztott halállal

bármely köznap emblematikussá tehető”

– biccent felém hívogatólag

háromszázhatvanöt fejével a temető.