Álom a Cigányvárosról

Örök vasárnap délelőtt,

jelenés a jelenben,

ragyog a selyem-sárga út,

hogy éjemmel pereljen,

a színes házak, a sötét

kabátokon a gombok

megkövülten tündöklenek

s örökkön bonganak a harangok.

Fönn: a város kék üstöke

repülőkkel cicázik,

lenn a kávéház tóduló

dohányfüsttel virágzik,

fényben és füstben csillagok

pusztulásán borongok,

de ez a város ünnepel,

s örökkön bonganak a harangok.

Brillantinos, busa hajak

mámort kínálnak, mámort,

mint a faragott antracit

sötétjük tűzhalált hord

s ígér a hitehagyottnak

boldog vértanú-rangot

e város főterén, ahol

örökkön bonganak a harangok.

Hányadíziglen köt a sors

álmodnom sose-voltat?

Milyen varázslat vonz ide

hogy szinte haldokoltat,

hogy ismerősek a szavak:

mély-édességű hangok,

hogy hajszolt életem fölött

örökkön bonganak a harangok!

A fácánkönnyed asszonyok

a főtéren kerengnek,

a barna szemvillogtatás

símogatás szivemnek.

Gyerekek emelnek felém

felejthetetlen arcot,

a teljes élet van velem

s örökkön bonganak a harangok.

Vannak keserű álmaim,

hurcolom őket büszkén,

s vannak sugárral-oldozók -

de mindben egy az eszmény.

Ó álom, te legfőbb igaz,

irgalmadnál kitartok,

hirdess tűzvészt vagy ünnepet - -

de bongjanak örökkön a harangok.