Emlékezzetek rá!

Az ember jön és az ember elmegy

s én most ilyen emberről beszélek

a barátról aki 53 esztendővel ezelőtt indult el felénk

53 évvel ezelőtt mikor mi még nem is éltünk elindult hogy találkozzon velünk

s most szörnyű bánatokkal és egy darabka ólommal a szívében örökre eltávozott tőlünk

ha költő vagy szólj most mondom magamnak

s gyámoltalanul csak emlékezni tudok

a neve: OSVÁT ERNŐ

termete: középmagas

szeme: fekete

haja: fehér

ki volt Ő kérdezem s nem tudok feleletet adni a kérdésre

s ki tudná megmondani honnan jött és merre távozott

emlékszem átható nézésére férfias kézszorítására

mosolyára amivel dicsért és megvert bennünket

s egy szürke terméskő oszlopra ami állandóan ott állt

árnyéktalan teste mögött

milyen jóságosan kemény ember volt Ő

s mi most itt állunk valamennyien árván a szomorúság fekete kendőjében

nincs lámpánk amit meggyújthatnánk az Ő dicséretére

nincs ládánk amibe összegyűjthetnénk az Ő ajándékait

költők vagyunk s együgyű némaságunkban tudjuk

csak az öregek szólhatnának érdemesen Róla ülvén a barna asztalok körül

tollat pelyheznek átlátszó ujjaik

vagy kenyeret törnek tiszta abrosz fölött

s ajkaik közül elindulnak a szavak akár a fehér galambok

vagy szóljanak Róla a fiatalok

akik gondtalanul még anyjuk ölében üldögélnek mint valami meleg fészekben

akik apjuk kemény térdein lovagolnak

és nevetnek

s ajkaik közül kiszállnak a hangok akár a fényesség sugarai

vagy szóljanak Róla az erdők vadjai és a szelíd háziállatok

úgy ahogyan a kétségbeesett nőstény-farkas vonít elveszett kölyke után

ahogyan a tehénke bőg körülnyalogatott borjának

s közben legyökereznek a lábai és a szemeiben visszatükröződik az ég

szóljanak hát ezek a kiválasztottak

akik nem is ismerték Őt

akik itt élnek közöttünk önmagukban s egészséges vérükben

feloldják a tragikus halál pillanatát

ők tiszták ők méltóak arra hogy egyaránt jelt adjanak a távozónak és növekedőnek

én gyámoltalan ember vagyok

megrendülten állok

és emlékezem.