Születés

Kövön fekszel, vagy köpenyen.

Elhagyatottságod

vágóhíd-udvar nappala.

Idehulltál e keramit-lapok

csarnok-világosságába, nem jutsz ki innét,

ez a legyőzetés csapdája vagy a győzelem

kivilágított éjszakája.

A lélegzeted ki-be zakatol,

mint hegynek föl vonat,

nem rémülettel, állhatatosan.

Csak szívd be, köpd ki,

nyeld el, nyeld el az oxigént,

nincs más, ez az egyetlen

szövetségesed a gyalázat ellen.

Boltozódás, feltornyosulás.

Egy torony falai a robbanás előtt.

Téglák, gerendák összekapaszkodása,

boltívek igyekezete

szétszállni, együttmaradni.

Akarat. A fájdalom akarata.

Átszúr, összekötöz, megcsusztat, fölemel.

Rajtad áll, hogy romhalmaz leszel,

vagy belefeszülsz a marakodásba,

s étkéül hagyod magadat.

Az övé vagy, tetőtől talpig a támadásé.

Egy pillanatnyi dermedés.

Mint egy jégkocka belsejében,

itt minden egynemű fehér.

Áll-e melletted angyal?

Itt senki sincs, csak ő. Nem ismered.

Anyagodban, leküzdhetetlen torlódásodban

erőtlen és egyetlen ellenfeled.

Most töri útját, reccsenti pilléreidet.

Hajítanád, de ellenállsz, de visszafognád,

egy múlhatatlan egymásbanövés

emésztő hal-gyomrába visszanyelnéd,

ahol te ő és ő te vagy.

Hol összekoccan, egymást átdobogja

a két idő a mély-mély éjszakában,

mely két életnek közös medre volt.

De most kitör, most bőrödet levetné.

Egy buborék sötétjében lakó

alattomos, felbőszült lázadó.

Miféle arca van? Fiú-e, lány-e?

Csak súly, tolakodás, csak akarat.

S te mint drótok közt kifeszítve,

s mintha csákányok alatt, csupa rom.

Maradék fal, mi mást már nem akarhat,

csak megtöretni, elzuhanni.

Madarak jönnek csapatostól.

Felborzolt tollak, égő csőrök,

tollak, tépések összevisszasága.

Füstös, fekete madarak

a földöntúli mennyezet fehérjén

a tűrhetetlen villany-lángolásban

fejedhez állnak, tollcsuhás,

sötét szerzetesek.

Látod-e még ott lent a vödröket?

A táruló kemencék katlanát?

Lehullasz-e sötét rostélyaikra,

hagyod-e magadra csapódni

a rettenet gyémántfényű fogazatát?

Tolakodás és törtetés.

Alagutak, barlangok, folyosók

állják útját, előrejut és visszahullik.

Lágy fejét préseli az élő kőzetekben.

Az erőfeszítés végtelenében

kötélhúzás megújuló rohamai, erő,

egyre újabb erő,

a fájdalom elképedéseiben

harangot kondítani,

hegyet eltolni,

városokat fölemelni,

kitépni, kihajítani –

Képtelen méltóság,

mint egy kivilágított keresztfán,

minthogyha felfelé zuhanva,

körodvaid végtelenében, Magasztalás.

Az első perc. Ez itt. A test

az elszabadulónak súlyát érzi még.

S lüktetni kezdenek a különvált idő

legelső másodpercei.

Mint lassú szárny leszáll

az első pillantás az ismeretlen arcra.

Mint kagylóban dereng a hosszúkás test,

míg két tenyér fölfogja, megmutatja.